Péntek... Azt hittem könnyen fog menni a korán kelés, de sajnos egy csütörtök esti, vagy inkább péntek hajnali szúnyogvadászat keresztül húzta a számításaimat. Én úgy képzeltem, hogy hamar lefekszem, alszom egy nagyot, aha. Akár hányszor lekapcsoltam a villanyt egy nyamvadék szúnyog a fülembe zümmögött. Biztos nem csípetem magam halálra reggelig, szóval jó két órán át vadásztam a papucsommal a kezemben, mire sikerült lecsapnom. Én nem tudom milyen szuperszúnyog volt ez, eddig nem tapasztaltam olyat, hogy a villanykapcsolás után nyomtalanul eltűnik egy ilyen dög és, ha meg is találom, a papucs közeledtére elrepül. De sikeresen megöltem. Sose voltam még ennyire elégedett. 

Szóval péntek. Délre gyereknapi rendezvényre mentem dolgozni a Garay Centerbe. Animátor voltam, nekem kellett levezényelni a célbadobó versenyt és tök jól ment! A gyerekek eszméletlen cukik voltak. Egy elsős kisfiúnak olyan szimpatikus voltam, hogy mindent elújságolt nekem, ami történt vele, a legnagyobb büszkesége az volt, hogy az Ő csapata nyerte meg a kötélhúzást és Negyedikesek ellen játszottak. Mondtam neki, hogy gratulálok, erre mit válaszolt: -Köszönöm! Vagyis, a csapat köszöni!
Azt hittem megzabálom. Egy másik kisfiú pedig, mikor mondtam neki, hogy képzelje, bekerült a legjobb célbadobók közé, először el se hitte, teljesen meglepődött, majd csillogó szemekkel megkérdezte, tényleg? Hát olyan lelkesen ugrált el a barátaihoz, hogy eldicsekedjen. Nagyon aranyos volt. A gyereknap egy gyerekdalokat játszó zenekarral végződött. Én nem az ilyen típusú gyerekzenét preferálom. 
Miután segítettem elpakolni, elindultam a Kosztolányi térre, mivel régi barátokkal találkoztam. Vittem sütit, ünnepeltünk, beszélgettünk, olyan jó volt ismét az írótársaságban lenni. 

Van annak egy bizonyos fílingje, ha szombat este egyedül borozgatok a szobámban és közben szól a zene. Az ember ilyenkor önkéntelenül elkezd gondolkodni, mindenen, ami az elmúlt napokban történt és azon, ami bántja. Én február óta úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Néha, amikor a barátaimmal vagyok, akkor jobb, elengedem a problémákat, de ha magányosan ülök sose tudok igazán vidám lenni. Eszembe jut, hogy miket vesztettem el február óta és, hogy ezeket el kéne engednem. De nem megy olyan könnyen az elengedés. Nem tud nem érdekelni a helyzet, amibe kerültem és folyamatosan azon rágódom, hogy mit tehetnék, amitől jobb lehetne, mit tehetnék, hogy visszaszerezzem azt, amit elvesztettem. Néha úgy érzem, ha türelmesen várok az a jó, de néha, mint ma is, elegem lesz a várakozásból és pontot akarok tenni az egész végére. Aztán ettől megijedek, mert az azt jelentené, hogy véglegesen elveszítem, amit nem akarok és egyből megszólal bennem a kis hangocska, hogy hagyd, még jól is kijöhetsz a helyzetből, ha nem pattogsz. Marad a reménykedés, de azt is kezdem unni és már mindig arra jutok, hogy tényleg azzal járok a legjobban, ha elengedem.

A vasárnap jónak indult. Ismét dolgozni mentem, ismét gyereknapi rendezvényre. Csak most reggel nyolcra. Na jó, negyed kilencre. Kilátás a Nemzeti Színházra, a Bajor Gizi parkra, nagyon szép helyen voltunk. A feladatom kézzel festés egy nagy vászonra. Imádtam, a nap végére már voltam rózsaszín, zöld, majd kék. A pólómon zöld kéznyom és teljesen össze is lettem kenve, hála egy ismerősömnek, aki beugrott odaadni nekem pár cuccot, amit nála hagytam. Úgy néztem ki, mint aki elesett és összekente magát fűvel. Mikor végeztem elhoztam egy rakás lufit, hazafelé ezeket jól összekentem kékkel, mivel elfelejtettem kezet mosni. De akiknek adtam örültek, legalábbis úgy néztek ki. :)

Hétfőn pedig sikerült lebetegednem. A hét azzal telt, hogy igyekeztem rendbe rakni magam csütörtökre. Ugyanis csütörtökön színházba mentem. Reggel rosszulléttel küzdöttem, bevettem egy gyógyszert, ami általában elaltat, szóval jó állapotban indultam el a színházba. 

Tízkor kezdődött a Macska voltam Londonban című előadás. Láttam már egyszer és nagyon megtetszett, szóval úgy voltam vele, ezzel akarom zárni az évadot. A történet iszonyat aranyos, a zenék nagyon jók, meg is van CD-n és ezzel vegzálom a családot néha. :) Két problémám volt az előadás közben, hogy leghátul ültem és mivel messzire nem látok, eléggé szédülni kezdtem attól, hogy megerőltettem a szemem az állandó hunyorgástól a szemüvegem pedig a másik a táskámban maradt. Mondjuk annyi szerencsém van, hogy ismerem a színészeket, láttam már őket közelről, el tudtam képzelni az arcukat. A másik probléma a gyógyszer miatt volt. A kedvenc jelenetemet nem tudtam úgy élvezni, mint eddig, mivel nem tudtam kényelmesen ülni és próbáltam ellenállni a gyógyszer altató hatásának. De tudom a megoldásokat, szemüveg a megfelelő táskában és nincs altató indulás előtt. 
Az előadást pedig abszolút csak ajánlani tudom felnőtteknek és gyerekeknek. Mindenki megtalálja a neki tetszőt a darabban. Én nagyon jókat nevettem. Érdemes megnézni. :)