Egészen érdekes milyen hatással tud lenni az emberre, ha kezébe jutnak a rég leírt gondolatai és miközben ezeket olvasgatja olyan dalokat hallgat, amivel az érzelmei legeslegmélyére süpped. Szerencsés az, akinek nincsenek ilyen kis irományai a múltjából, azonban nekem vannak... Hujjujjuj, de még mennyi!

Van aki tudja, van aki nem, de bizony én 10 éves korom óta aktívan, néha kevésbé aktívan írogatok. Kezdtem a gázabbnál gázabb, nyálas románcokkal, azokból viszonylag nehezen nőttem ki, életkori sajátosság. Én 14 évesen inkább az a lány voltam, aki elképzelte a legcsöpögősebb történetet, beleélte magát, leírta és ezzel szórakoztatta a barátnőit. Néha sikerült alkotnom egy-két, mostani szememmel nézve olvasható novellát vagy néhány tapasztalattól mentes, de akkori tudásomnak és érzéseimnek megfelelő, őszinte haikut.
Nem szégyellem azokat, amiket akkor írtam, az is én voltam, minden lány átesik ezen az időszakon, de nyilván nem mutogatom őket mindenkinek. Jókat szoktam nevetni, ha a kezembe kerülnek, olyan kis aranyosan próbáltam kitalálni 6-8 évvel ezelőtt, hogy vajon hogyan is fogok érezni mostani fejjel. A történeteim szereplői sose voltak egykorúak velem, mindig egy-két évvel idősebbek, esetleg egyetemisták.
Barátnőimen kívül, csak anyukám olvasta el ezeket a kis valamiket. Sose mondta, hogy nem vagyok jó, hogy nekem nem lenne szabad írnom, sőt, még támogatott is, tanfolyamokon vettem részt és igyekeztem fejlődni. De amikor "válságba" kerültem megkérdeztem anyukámat, mi a jó életet kéne írnom, hiszen nem tudok már gördülékenyen csöpögni. Vagy hitelesen. Esetleg hitelesen és gördülékenyen. Azt meg már akkor is utáltam, ha megdöccent valahol a sztori. A válasz egészen meglepő volt számomra. Talán olyasmit kéne írnom, ami velem történik, amit ténylegesen átéltem és hitelesen tudom előadni. Megvilágosodtam és innentől kezdődtek az énismegjelenekbennükvalahol-mesék. Na ezeken is volt mit csiszolni és továbbra is megállás nélkül képzelegtem, de már némi valóságalappal és személyes tapasztalattal. Ekkor már becsúszott a villamoson történt cuki jelenet, amikor életemben először szemeztem és flörtöltem egy ismeretlen, szép barna szemű, iszonyat kedves mosolyú sráccal. Vagy olyan történet, amit egy zene és alap tánctudásom ihletett. Ezeket már szívesebben mutatom meg, ha arról van szó, hogy ássak elő valamit, amit még anno írtam.
Aztán 18 évesen sikerült megírnom egy olyan történetet, amit nem én éltem át, de a főszereplő valós és a vele történtek is. 16 évesen még újságírónak készültem és szokásommá vált, hogy számomra érdekes embereket meginterjúvoljak. Na a számomra érdekes emberek természetesen az ismerőseim közül kerültek ki általában, de az egyik zenész ismerősöm egy olyan élményt mesélt el, amiből tudtam, hogy egy erős novella fog születni. Párizs, zene, hangszer, keresgélés, egy jóképű fiatal fiú... Minden adott. És tényleg ütős szöveg lett. De kellett hozzá két év, hogy én is megérjek hozzá, hogy hitelesen meg tudjam írni. Olyan kutató munkát végeztem, amilyet itthonról az íróasztalnál ülve csak tudtam. A Google Utcaképével bejártam Párizst, utánanéztem az ottani közlekedésnek, megkerestem minden említett szereplőt és a történetüket. Hatmilliószor hallgattam meg azt, ahogy az ismerősöm elmeséli mik történtek. Amikor pedig eléggé beleéltem magam abba, hogy huszonéves magyar férfi vagyok Párizsban és legfőbb célom, hogy megtaláljam azt a hangszert, amit elképzeltem, elkezdtem írni és csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Na azt a novellát büszkén mutogatom bárkinek. 
Ezután valahogy megtaláltam a saját stílusomat. Persze nem huszonéves férfiként írtam tovább, de ez a sikerélmény segített abban, hogy a saját hangomon írjam meg a velem történt eseményeket. Lehet, hogy az is hozzájárult a felsimeréshez, hogy rájöttem, ha más életében van olyan esemény, ami érdekes nekem, akkor a sajátomban, hogy nem tudom megtalálni azokat a pillanatokat, amik esetleg érdekesek lehetnek másoknak, vagy ha néha nem is osztom meg ezeket senkivel, rám még mindig terápiás hatással lehet. Ekkor kezdtem könnyedebb hangvételű, néha - nem is olyan néha azért, ebből nem tudok kinőni - romantikus, néha iskolai témájú, de száz százalékban igaz és hiteles szövegeket írni, bár azért néha előfordult egy-két kitalált, de szintén hiteles, akár meg is történhetett-írás. Akkor jártam egy írókörbe, remélem olvasnak az ottani barátok, mert nagyon hiányoznak, iszonyat kedves emberekkel ismerkedtem ott meg és ők láthatták hogyan változott a tartalma a történeteimnek. Ők végighallgatták nyári kalandomat egy olyasvalakivel, akit akkoriban még félistennek -ha nem egésznek- gondoltam, azt a sztorit imádtam írni, de aztán utáltam lezárni. A lezárás után jöttek a meg nem osztott, saját magamnak szóló terápiás írások. Sose tudtam arról leszokni, hogy romantikus dolgokat írjak, de ezek ugye képzelgésből valósak lettek és egy idő után nem túl pozitív hangvételűek. Az írást elkezdtem arra használni, hogy a szakításokat és magánéleti csalódásokat feldolgozzam. Minden más típusú rossz élményen nagyon könnyen túl tudtam magam tenni; nem sikerült egy egyszerű vizsga mondjuk? Mit zokogjak miatta órákat? Legközelebb keményebben odateszem magam és átmegyek. De ha olyasvalakit vesztettem el, akit szerettem és aki miatt napokig, hetekig, sőt, volt aki miatt hónapokig zombi üzemmódba kapcsoltam és sírtam... Hát ezt az élményt csak úgy tudtam "túlélni", hogy alaposan kiírtam magamból. Bekapcsoltam egy zenét, ami még jobban elszomorított és írtam. Ugyan ezt a feldolgozási technikát alkalmazom még most is, ha magam alá kerülök egy valaki miatt. 

Ezek a terápiás szövegek szoktak előkerülni... Persze előzménnyel. Ilyen esetekben mindig egy lassú, átgondolomazéletemhárompercalatt típusú számokat hallgatok. Elkezdek kutatni a laptopon. Régi képeket nézek, aztán rákattintok arra a mappára, amiben az összes érzelemdús iromány megtalálható. És sorra elolvasom az összeset, történeteket, leírásokat és őszinte, soha ki nem mondott gondolatokkal teli levelet. Átgondolom miért fájt nekem azok elvesztése akikről írtam és, hogy miért fáj néhány élmény felidézése még most is. Érdekesek ezek az esték... Annak ellenére, hogy most boldog vagyok és nincs okom terápiás szöveget írni, mégis annyira vissza tud jönni az a hiányérzet, hogy bevallom sírva alszom el. De utána mindig kijön a feszültség és könnyebb lesz a lelkem másnapra.
Lehet, hogy ilyenkor tudattalanul engedem ki magamból azokat a rossz energiákat és élményeket, az idegeskedést, ami felgyülemlik bennem. Nem tudom... De havonta egyszer vagy kétszer biztos elolvasom a régi, vagy esetleg nem olyan régi fájdalmas emlékeket, belesüppedek az érzelmeimbe, amiket megint átélhetek és csöndben megint feldolgozok magamban mindent, ami felkavar... Amit el kéne engednem, de nem megy. Talán nem írtam ki elég alaposan? Még az is lehet.